Török Ábel A harmadik ég című regénye földrajzilag pontosan be nem határolható északi tájakon játszódik, ahol ősi varázslat rejtőzik a valóság mögött, a mesét szép szavak alkotják, szerelmek szövődnek és történetek íródnak. Ismeretlen, mégis ismerős ez a hely, ahol jó elidőzni. Az ott élők nem sietnek sehová, ahogy a regény is lelassulásra készteti az olvasót.
Nehezen haladok a szöveggel, mármint az írással, az olvasás gyorsan ment, beszippantott Török Ábel regénye. Talán emiatt is halogattam a kritika megírását, minél tovább akartam húzni, hogy ki kelljen lépnem a szépet, a mesét élvező olvasó pozíciójából, hogy az értelmező-véleményező szerepébe bújjak. Félre is tettem jópárszor a laptopot attól való félelmemben, hogy a könyv teremtette varázs váratlanul megszűnik majd bennem. Pedig
nem rögtön kapott el a regény hangulata, sőt, kezdetben furcsán éreztem magam, iceregtem-mocorogtam olvasás közben,
míg rá nem jöttem, miért van ez, és hogyan tudok rajta felülkerekedni. A szöveg versszerűen sűrű. Gáspár Sára a Szófa felületén megjelent kritikájában írja, hogy a regény olvasásának elején ő is kényelmetlenül érezte magát, majd ennek okát kutatva számolni kezdett, s az első oldalon harminckét jelzős szerkezetet talált. Ez sok. Eleinte engem is megijesztett – még ha én nem is számoltam a szavakat –, hiszen a giccsbe hajlás veszélyével fenyegetett.
A szerző ugyanis nem csupán halmozza a jelzőket, de rendre egyedi kifejezéseket alkot,
például: „kacsintott a kenyértestű magnarnak és a tengerszívű dómarnak” (9.). Hasonló aggodalomra adott okot a nagybetűk hiánya: Török a könyvben mondatkezdésnél nem használ nagybetűt, sőt a közneveket, tulajdonneveket is egységesen kisbetűvel jelöli. Túlírt, modoros – elintézhetnénk ennyivel, ám azt már az olvasás elején éreztem, hogy A harmadik ég esetében feltehetően nem erről van szó, és érdemes tovább haladni. Hamar világossá is vált, hogy
a regény célja nem a történetmesélés, sokkal inkább a világteremtés,
amelyhez pedig szinte szükségszerűvé válnak a szerző által használt írói eszközök. Ezt belátva, olvasóként tulajdonképpen nem volt más lehetőségem, mint hagyni, hogy magába fogadjon a könyv világa. Nem bántam meg.
A harmadik ég szövege más, mint amit a kortárs magyar irodalmi művek esetén megszoktunk. Nem követi a trendeket, érezhetően nem akar mindenáron egyik vagy másik irodalmi diskurzushoz tartozni. Nincs traumafeldolgozás, önéletírás, és nem mai, hétköznapi témákból dolgozik a szöveg, ugyanakkor létrehoz egy csak rá jellemző világot, elbeszélésmódot. Tulajdonképpen nem akar egyebet, mint mesélni. A korai nehézségek ellenére, azok elengedését követően az erre való rádöbbenés kifejezetten jólesett. Török regénye tehát nem más, mint mese.
Komótosan cammogó felnőttmese, ahol előbb-utóbb a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig megérdemelt büntetését.
A történet – egyenletes lassúsága ellenére – nem unalmas, az események megfelelő ritmusban követik egymást, de különben sem azok a legfontosabbak, hanem az emberi kapcsolatok, valamint az egyén és a közösség fejlődése, változása. A főszereplőnek tekinthető dómar vándorlása és felnövése, katlával való szerelmének alakulása, dómar apjának, bölverknek egyre borzasztóbb tettei, a halász, fimafeng megszállott keresőútjai, rúben és súla kapcsolata, tehát a falu lakóinak hétköznapjai határozzák meg a szöveg útját.
Mesei elemekben, figurákban, helyszínekben bővelkedik a szöveg.
Megismerjük myrkvit, a falu határán kívül lakó, meghatározhatatlan korú, sámánszerű alakot, később, dómar vándorútján az őt befogadó jóboszorkányszerű öregasszonyt és a segítő szerepét betöltő, beszélő, aranykönnyeket hullajtó farkast. A fülszövegben mágikus faluregényként meghatározott szöveg fontos része a mágia, ez a varázslat azonban a háttérben marad, csak a történet bizonyos pontjain, bizonyos szereplők számára válik érzékelhetővé.
A falu világa nem varázsvilág, a helyiek hagyományos foglalkozásokat űznek: állatokat őriznek, keramikusok, kenyeret sütnek.
Myrkvi az, aki kapcsolatban áll a varázsvilággal, amiről kiderül, a régi időkben meghatározta a hétköznapokat, ám ma már elveszőben van. Az öreg myrkvi vezeti be dómart is a varázslatba, akinek a sorsát gyötrelmes gyermekkorától időskoráig, sőt haláláig követjük.
A varázslat rejtetten, mégis meghatározó erőként vonul végig a történeten. Azonban a hagyományos mesével ellentétben a regény nem a fordulatokra épít, hanem – ahogy azt korábban említettem – a lírai nyelvhasználattal és a csupán fel-felbukkanó mesei alakokkal, elemekkel, szófordulatokkal („hát te mi járatban itt, ahol a madár se jár” [218.]) hoz létre mesei atmoszférát.
Mesei főhősnek tekinthető a bántalmazó apa állandó haragjától és tetteitől szenvedő, majd világgá induló fiatal fiú, dómar.
A népmeséktől vagy műmeséktől eltérően azonban A harmadik ég nem csupán egy egyéni sorsot követ, hanem éppoly nagy hangsúlyt (ha nem nagyobbat) fektet a közösség erejére, annak fejlődésére. A faluban minden a közösségért történik: a pásztor a falu pásztora, a pék a falu pékje és a fazekas a falu fazekasa.
Az összetartozás és a közös célért való munka a mindennapok mozgatórugója:
megfigyelhető ez a falu egységét vizsgálva, de a tágabb közösségben is. A regény egyik kulcsjelenetében hét falu lakói gyűlnek össze, hogy áruba bocsássák termékeiket. Itt a fazekas arra számít, hogy az edényeiért cserébe kenyeret, húst vihet haza, a pék pedig csak a fazekasra hagyatkozhat, ha szeretné miben megsütni a tésztáit. A tevékenységek többnyire apáról fiúra öröklődnek, hiszen minden a közösség jól működő rendszerét szolgálja. Az is teljesen egyértelmű, hogy amikor az említett fazekasról, bölverkről kiderül, hogy gyermekeit, feleségét, később pedig egy falubeli nőt is bántalmaz, a falu férfiai egy emberként állnak ki ellene és üldözik el a közösségből. Az említett kulcsjelenetben a hét falu lakói a hagyomány szerint mesemondóversenyt rendeznek, amire ebben az évben – myrkvi és katla unszolására – dómar is benevez. A fiú megnyeri a versenyt, ám mindeközben
akaratán kívül, valamilyen tudatalatti erőtől, varázslattól hajtva a saját történetét, önmaga meséjét teremti meg,
ezzel a mesét – és magát a regényt – örök körforgásba hozva: „ha ez a mese nem lenne, én sem születtem volna meg soha.” (105.). A mese örök érvényére és állandó körforgására a regény több pontján is találunk utalást. A legszembetűnőbb az együtt felcseperedő katla és dómar szerelemmé formálódó barátsága, akik mintha már egy-egy gyermekkorukban játszódó jelenetben is megsejtenék, hogy sorsuk egyszer majd végleg egybefonódik, vagy talán már a kezdetektől egybefonódott: „dómar katla tekintetét kereste, és amikor megtalálta, intett a fejével, gyere velem, most még csak a vásárba, aztán egyszer fel az égbe is.” (98.)
A regényre jellemző szabad függőbeszéd, a mindentudó narrátor és az egyéb, már említett megoldások kitűnő eszközei az olvasói figyelem, kíváncsiság fenntartásának, egyszersmind nagyban hozzájárulnak a szöveg líraiságához, Török egyedi, univerzumteremtő nyelvezetéhez.
A természet, a skandináv tájak leírásai meghatározó elemei a regénynek, ugyanakkor többek is ennél.
Török könyvében a természet nem csupán a háttérben, díszletként van jelen, hanem olykor szinte egyenrangú szereplővé emelkedik. A legemlékezetesebb példa erre az ősöreg varázsfa, amellyel eltűnése okán találkozunk, de a köd gomolygása, az erdő halk suhogása vagy a tengeróceán morajlása is gyakran szinte antropomorfnak hat. Említettem, hogy a varázslat az emberek között már csak elvétve jelenik meg.
A természet az, amelyet még mindig áthatja a mágia, és – ennek köszönhetően – időnként mintha a szereplők lelkiállapotát is tükrözné:
ahogy dómar a vándorlása közben különféle lelki és testi próbatételeken megy keresztül, a táj is vele változik, a folyók, a fagyos szelek és a csendes erdők egyszersmind az ő belső útjának kivetülései is. A harmadik ég nem szokványos mese. A népmesei „Jótett helyébe jót várj!” fordulat máshogy, lassabban, megfontoltabban érvényesül. Török világában a jó nem jut nyomban jutalomhoz, és a rossz sem feltétlenül részesül azonnal büntetésben.
A világ rendje lassan, de biztosan áll helyre. A varázslat megkopott, de a háttérből továbbra is kitartóan egyengeti a szereplők útját.
Hiába tartottam tőle, bennem sem múlt el nyomtalanul a történet varázsa. A harmadik ég ráébresztett, hogy lehet, szabad, sőt érdemes gyermeki lelkesedéssel, a történetbe vetett bizalommal olvasni, felnőttként is elmerülni a mesék otthonos melegében. Török Ábel regényéről bizton állíthatom, hogy velünk marad az, ahogy elmesélte.
Török Ábel: A harmadik ég, Kalligram Kiadó, Budapest, 2025.
A fotókat Valuska Gábor készítette.
